Belefáradtam és elegem lett abból, hogy állandóan lenéznek. Hogy kritizálnak. Hogy degradálnak. Hogy meg akarnak változtatni. Hogy mi emberek meg akarjuk egymást változtatni. Minek?

Ehez az egész cucchoz tudnod kell, hogy én egy igazán fiús lány vagyok. Nem vagyok valami nőies, de azért ha muszáy tudok magassarkúba tipegni. Tudok. De nem akarok. Nem szeretek. Miért? Mert ez nem én vagyok. Én nem ilyen vagyok. És én teljesen rendben voltam magammal, élveztem az életet, voltak barátaim. Aztán úgy hozta a sors, hogy ezt az egész békességet ott kellet hagynom. Új élet. Éljen. Lettek új barátaim. És lett két olyan igazi legjobb barátnőm. Yeah. Hát ők nagyon másmilyenek voltak. Ahogy egyre közelebb kerültünk, kezdtem megváltozni. Elhívtak vásárolni. Rábeszéltek, hogy szoknyákat vegyek. Én. Kiszőkítettük a hajamat. Olyan lett, mint az övék. Nem hordtam a bakancsomat. Kisminkeltek. Olyan lett az arcom, mint az ő arcuk. Nem hallgattam már rockot meg metált. A körmömet fekete helyett rózsaszínre festettem. Éreztem, hogy ez így nem jó, de nem akartam elveszteni a barátaimat. Nem akartam kitaszított lenni. Meg akartam felelni. Nevetséges voltam. Anyám mondta ki azt, amit már rég ki kellett volna mondania valakinek. "Teljesen kifordultál önmagadból. Elveszett az egyéniséged."  Igaza volt. Egy hétvége alatt visszaváltoztam. Azzá aki voltam. Azzá aki vagyok. Felszabadultam.
Volt aki elfogadta az igazi énemet. A többség azóta sem. De jobb érzés annak lenni aki, valóban vagyok, mint egy állarcmögé bújni mások ízlése szerint. Tényleg jobb.